Búcsúzunk Kovács Sándor főesperes úrtól

Nehéz dolog az elválás, nem könnyű búcsút inteni. Különösen, ha az, akit el kell engednünk, kedves személy volt számunkra. Ilyenkor mély fájdalom honol az ember szívében. Ám nekünk, keresztényeknek, a fájdalom mellett kell legyen helye a reménynek, a viszontlátás reményének. Isten kegyelméből hisszük az örök életet. Tudjuk, a halál nem pont az életünk végén, csupán vessző. Egy kapu, melyen átlépve végre minden lepel lehull, homályos látásunk kitisztul és a lelkünk végre hazatalál, megnyugszik a Teremtő keblén.

Ez a remény él bennünk most is, amikor Kovács Sándor főesperes úrtól kell búcsúznunk. Sokan méltatják tevékenydús életét, megköszönve azt a sok jót, amit maga után hagyott, amit mások szívében ültetett. Mi is köszönetet mondunk, hiszen sokat támogatta rádiónkat. Mikor felmerült, hogy Kolozsváron stúdiót indítsunk, ő volt az, aki úgymond „befogadta” a rádiót, helyet biztosítva a stúdiónak, munkatársnak. Pártfogását azóta is éreztük, mindig ott segített, ahol épp szükség volt. Jó volt tudni, hogy bizalommal fordulhatunk hozzá, hiszen nem csak nyitott ajtókra, de nyitott fülekre és nyitott szívre leltünk. Köszönet hát kedves főesperes úr, mindenért! A Jóisten fizesse meg a sok jót, bíztató szót, mindazt, amivel megajándékozott bennünket! Imáinkról biztosítjuk, kérve a Mennyei Atyát, fogadja be az örök boldogságba! Reményik Sándor soraival búcsúzunk, és hittel mondjuk „Viszontlátásra!”:

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
 
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év múlva.
S ha még akkor sem - hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
„Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!